Amikor megérkeztünk Allahabadba, Maharishi Ashramába, az út két oldalán fiatal védikus panditok százai álltak. Ahogyan Maharaja Adhiraj Raja Ram autója lassan haladt előre az úton, a védikus panditok a védikus szövegeket recitálva rózsaszirmokat szórtak Maharaja autójára. Az autó egész eleje tele volt a vörös rózsaszirmokkal, és azok illata beáramlott az autóba. Nagyon határozottan éreztem, hogy ez az, ahogyan Maharishi mindig jelen van a világban. Ez Maharishi valósága, ezek a fiatal védikus panditok, és a Világegyetem Alkotmányának erőteljes, gyönyörű recitálása.

Hasonló tapasztalatunk volt pár nappal később Varanasiban. Amikor a folyón a több tucat csónakban ültünk, egyszer csak hallottuk a védikus panditok recitálását a partról. Közeledett a Maharishi védikus panditokból álló - Varanasiban tartózkodó - csoport. Sárga ruhákban közeledtek, némelyikük nagyon fiatal volt. Az egész csoport teljes odaadással, átéléssel recitálta a Védákat. Ebben a pillanatban is érezhető volt, hogy Maharishi jelen van, itt van Maharishi valósága, amely élő, és újjáéleszti a Védikus Hagyományt, és a Természet végtelen szervezőerejének teljes potenciálját, hogy az a Földön minden ember életét gazdagítsa. Amikor visszajöttünk a partra, a Védikus panditoknak egy másik csoportja is jelen volt. Ők fehérbe öltöztek, és Dr. Anand Shrivastavára vártak, hogy csónakjával ő is partot érjen. Ez idő alatt megfigyelhető volt ezeknek a brámin védikus panditoknak a méltóságteljessége, magasztossága. Teljes kontrasztot mutattak a tőlük nem messze zajló indiai mindennapoktól, ahol az emberek pénzért könyörögtek, vagy próbáltak eladni valamit. A panditok a szent Gangesz folyó partján állva az ősi védikus időkre emlékeztettek mindenkit, és annak a tudásnak a teljességére, amelyet Maharishi élesztett újjá az elmúlt ötven év alatt.

Azon a napon, amikor Jabalpurba mentünk, Dr. Girish Chandra Varma javasolta, hogy mindannyian menjünk a Narmada folyóhoz, és vegyünk részt az ottani szokásos pudzsában. A folyó túloldalán helyezkedik el Mangeli, ahol Mozgalmunk gigantikus méretű épületet épített fel a védikus panditok számára. A Sthapatya Ved szabályainak megfelelően ez a folyónak építkezésre alkalmas oldala. A panditok innen érkeztek csónakokban. Ugyanaz a méltóságteljes kifejezés az arcokon, a teljes védikus tudás kifejeződése volt látható mindenkin. A pudzsához szükséges összes tartozék elkészítése után elkezdték a recitálást, amelynek rendkívül erőteljes hatását mindenki érezte magában. Ugyanez ismétlődött meg később a Brahmasthanban, amikor megérkeztünk. Ez volt a védikus üdvözlés, amikor egy kisebb szertartást végeznek minden egyes érkező számára.

Bárhová is mentünk, mindenütt ugyanaz a Védikus Hagyományok szerinti fogadtatás várt ránk. Sajnálatos módon az indiai bráminok az elmúlt több évszázad folyamán elvesztették hagyományukat, világi foglalkozásokba kezdtek, és az értékes hagyomány kihalóban volt. Maharishi az utolsó pillanatban lépett közbe, és mentette meg ezt a hagyományt a teljes pusztulástól, mi több, teljességében újjáélesztette azt. Az egyik alapvető érték, - amit a panditok az idők folyamán elvesztettek - hogy nem csak a szövegeket kell recitálniuk, hanem transzcendálniuk is kell közben. Csak így lehetséges a para (a csend) szintjéről való recitálás, ami a hatékonyságot adja vissza. A Véd teljessége az Atmában (Önvalóban) van, ott ahol a végtelenség ponttá omlik össze, majd ismét kiterjed a végtelenségbe. Az Atmának ebben a körforgásában találjuk meg a Véd teljességét, saját magunkon belül. A Véd hiteles recitálásához elengedhetetlen az Atma megtapasztalása. Innen vetítik ki tehát Maharishi védikus panditjai a szótagokat, a szavakat, a saját tudatuk végtelenségéből a megnyilvánult világegyetembe. Mivel ezek a szavak összhangban vannak a belső Önvalóval, lágyan, és teljességben ejtik ki őket, és ezt az ember önmagán belül megérzi, mikor hallgatja őket. Az elmúlt évszázadokon át ezzel szemben, - mivel a panditok nem transzcendáltak - nem tapasztalták meg saját belső végtelen tudatosságukat, az Atmát, így az egész recitálás felszínes maradt. Az számított helyes recitálásnak, ha valaki minél erősebben, hangosabban és gyorsabban volt képes recitálni. Ezt tapasztaltuk meg akkor, amikor egy igen magas beosztású ember, - aki az összes hindu szervezetnek a vezetője - meghívott bennünket a házába. Ő is kapcsolatban állt Maharishivel, mégis mostanáig kevésbé vett részt aktívan a Mozgalmunkban. Maharishi kitüntetett figyelmet szentelt neki. Amikor kb. 16 évvel ezelőtt találkoztak, 28 órán át egyfolytában beszélt neki a transzcendálás fontosságáról, és a Véd jelentőségéről. Ez az illető elfoglalva magát saját társadalmi beosztásában, nem vett részt aktívan a Mozgalomban. Valószínűleg Maharishi azon példáján felbuzdulva azonban, hogy védikus panditok ezreit képeztet ki, saját házát is átalakítatta pandit képző központtá. Az itt képzett panditok közül tizenketten vártak bennünket, és recitálták a Jadzsur Védát. Recitálásuk pontos volt, a Jadzsur Védában szokásos kézmozdulatokkal együtt, azonban érezhetően más volt a recitálásuk, mint Maharishi védikus panditjainak: hiányzott belőle a lágyság, a teljesség. Ezt minden jelenlévő érzékelte. A különbség csupán annyi volt, hogy ezek a panditok nem transzcendáltak, mivel nem tanulták meg a Transzcendentális Meditációt, így a szótagokat, a szavakat nem a para (a csend), az Önvaló szintjéről ejtették ki.

Tehát Maharishi jelentősége a Védikus Hagyomány felélesztését illetően az, hogy a panditokat ismét összekapcsolta annak a forrásával, amit recitálnak. A Véd forrása az Atma, ami mindegyikünben mélyen az Önvalóban helyezkedik el. Így a fa ismét összeköttetésbe került az őt tápláló gyökereivel, és a védikus szövegek recitálása ismét elnyerte teljes hatékonyságát.
Egy másik érdekes dolog, ami számunkra is meglepetés volt, hogy Maharishi - anélkül, hogy említette volna nekünk - nagyon sok fontos dolgot hozott létre. Erről akkor bizonyosodtunk meg ismét, amikor Jabalpurból visszafelé haladva Allahabadba, útközben megálltunk Maiharban ebédelni. Maihar nem nagy város. Maharishi egyik nagy követője hívott meg bennünket itt ebédre. Az illető a Sthapatya Ved épületek márvány borításainak előállításával is foglalkozik. Miután ebédünket elfogyasztottuk, rövid sétára indultunk. Alig pár lépés után egy nagyon ismerős konstrukciójú épülethez értünk. Mindannyian meglepetten álltunk az épület előtt, hiszen nem volt tudomásunk arról, hogy Maharishi ilyen kis városban is szervezett volna valamit. A házigazda viszont a legnagyobb természetességgel mondta el, hogy ami előtt állunk, az egy Maharishi Vidya Mandir (iskola). Ez ugyan nem nagy épület, csupán 500 lány tanulója van, mégis nagyon büszkék arra, hogy Maharishi tudását adhatják át a helyi gyerekeknek. Ez olyan dolog, amiről mi magunk sem tudtunk. Valószínű, hogy Maharishi a Mozgalom indiai vezetőivel az ilyen dolgokról éjszakánként egyeztetett, amíg mi aludtunk.

Ugyanez a tapasztalat várt ránk Jabalpurban is. Két hatalmas U-betű alaprajzú négy emeletes iskolaépületet láttunk, amelyekben egyenként 2500 lány tanul. Az egyik intézmény vezetője, Mrs. Bhattacharya szervezte Jabalpurban az összes eseményt, amik ott történtek ezekben a napokban. A hölgy egy nagy, belső, csendes erő benyomását keltette. Később megismertük a másik iskola igazgatónőjét is, aki szintén ugyanezt a csendes erő benyomását keltette bennünk. Mindkét iskolában mindenütt a falakon Maharishi idézeteit olvashattuk, Maharishinek még azon szavait is, amelyeket az elmúlt pár hétben mondott.

Említésre méltó még az ashram Mangeliben, ahol utoljára 1994-ben jártam Maharaja Adhiraj Raja Ram-mal. Akkor jelent meg a könyve, amelynek címe a Véd és Védikus irodalom az emberi fiziológiában. Ebben az évben körbe utaztuk egész Indiát, és mindenütt előadásokat, találkozókat tartottunk ennek a nagyszerű felfedezésnek a bemutatására. Már akkor állt ez a hatalmas Sthapatya Ved épület Mangeliben, amelynek halljában most kb. ezer védikus pandit recitálta a védákat, míg bennünket virágfüzérekkel tiszteltek meg.

Maharishi tehát rengeteg projektet irányított egyidejűleg Indiában is és másutt is, de ezekről még a Mozgalomban sincs mindig tudomásunk. Ezek voltak azok a dolgok, amiket Maharishi az idő alatt intézett el egy másik időzónában lévő országban, ameddig mi aludtunk éjszaka. Ugyanez volt a Brahmasthannál is, amiről már korábban beszéltem, ahol hetven új épület áll építés alatt.

Maharishi nevét ezért természetesen mindenütt ismerik Indiában. Varanasiban létezik egy olyan szokás, hogy amikor az ember megfürdik a folyóban, akkor utána el kell menni a helyi templomba darshanra, azaz megnézni a Shiva lingamot. Mivel oda nem lehetséges autóval behajtani és parkolni, így elég sokáig tart eljutni oda. Riksát kell bérelni, azután pedig már csak gyalog mehet az ember és csak mezítláb, le kell venni a cipőt is és zoknit is. Amikor már gyalog mentünk az utcán, akkor a helyi boltok eladói megismertek bennünket és hangos "Jai Guru Dev"-vel üdvözöltek. Odaérve a Vishvanath templomhoz, sorban álltunk jegyváltásra. Sok rendőr és biztonsági ember volt jelen, ezek egyike adta ki a jegyeket. Mint mások, mi is sorba álltunk, de amikor ránk került a sor, ült ott valaki, akiről nem tudom, hogy ki volt, és azt mondta a jegyet kiadó biztonsági embernek ránk mutatva: nem, nem, ezektől nem kérhetsz pénzt, ezek Maharishi emberei. A biztonsági ember ekkor csak legyintett, hogy menjünk tovább. Maharishi tehát közismert, és a lakosság hálás mindazért, amit Ő a Védikus Hagyomány megmentéséért tett. Ahogy az ember halad befelé ebbe a templomba, szinte ijesztően szűk úton kell mennie, a két kezemet ha kitártam, akkor elértem az út két oldalán álló épületek falait. Sajnálatos, hogy ez a templom még nem került Maharishi Építészeti Tudományának megfelelően átalakításra. Ezen a szent helyen - ami a spiritualitás helye kellene legyen - kéregetők százai vannak, akik nem igazán spirituális légkört teremtenek. Viszont Maharishi Mozgalma már több földet is vásárolt a templom körül, és ezt folytatni fogja a jövőben is, amilyen ütemben ez lehetséges. Az a cél, hogy ezeket a szűk utakat kiszélesítsék, és az utak egyenesen a Gangesz folyóhoz vezessenek.

Maharishi itt, a környéken is alapított védikus pandit csoportokat. Mint kiderült, ha nem volt lehetséges közvetlenül a templom mellett, akkor valahova a közelbe tette őket. Láttuk az összes előforduló szélsőséget Indiában. Elutazásunk előtt a Varanasiban lévő hindi egyetemen találkoztunk Raja Louis-szal, Dr. Neil Patersonnal és Raja Peter Warburtonnal. Itt az egyetemen előadást tartottunk, amelyben elmondtunk mindent a tudat-alapú oktatásról. Az egyetem képviselői nagyon fogékonynak látszottak Maharishi tudására, és nagy tisztelettel adóztak Maharishinek. Az egyetemük annak idején hasonló céllal kezdte meg működését, mint aminek a megoldását Maharishi már megadta: a teljes ember kifejlesztése volt a cél. A találkozó jó légkörben zajlott, mégis a vezetőség azt kérte, hogy jöjjünk vissza majd júliusban, mert akkor lehet előkészülni a következő tanévre. Természetesen az első gondolata az embernek ilyenkor nem túl optimista, azonban emlékszünk Maharishi azon elvére, hogyha száz ember közül csak egy tanulta meg a TM-et, Maharishi ezért az egy emberért is tartott előadást. Akárhová megyünk is, Maharishit ismerik. Még Varanasiban a repülőtér bejáratánál ülő portás is - meglátva minket - azt mondta, hogy ti Maharishi Mozgalmából jöttetek, mi ismerjük Maharishit, Ő egy nagyon nagy szent.

Az elmúlt napokat, heteket eltöltve Indiában, azzal a meggyőződéssel tértem vissza, hogy India az egész világ számára áldást jelent a védikus panditjaival, akik létre fogják hozni a legyőzhetetlenséget minden nemzet számára.

Végezetül a Shankaracharyával való találkozóról szeretnék szólni. Ott ülve a Shankaracharyánál arra gondoltam, hogy ez az a szoba, ahol az egész dolog elkezdődött. Ez az az épület, ez az a szoba, ahol Maharishi Guru Devet szolgálta. Itt emelte fel Guru Dev Maharishi tudatosságát, itt vonzotta Guru Dev tudata Maharishit mágnesként, ahogyan ezt Maharishi mondani szokta. A szék, amin a mostani Shankracharya ül, ugyanaz a szék, amin Guru Dev ült. A szék előtt van egy alacsony ezüst asztalka, amelyen Guru Dev szandálja van azokkal a felajánlásokkal, virágfüzérekkel együtt, amelyet a követők hoznak. Ebben a kicsi helyiségben először a Rádzsák foglaltak helyet a Shankaracharyával. A Shankaracharya külön megkérdezte minden Rádzsa nevét, és hogy melyik országnak a rádzsája. Aztán a Purusák mentek be a Shankaracharyához. Beszélgetve velük, a Shankaracharya felidézte azt a mondást, amit már jól ismerünk Maharishitől: Sarvam Kalu Idam Brahm – Mindaz ami létezik, csupán Brahm. Miután a Purusák megismételték ugyanezt a bölcsességet, együtt énekelték a pudzsát.

Bennem ismét felidéződtek Maharishi szavai arról az évekről, amikor Maharishi Guru Devet szolgálta, amikor Guru Dev minden mozdulatát figyelemmel kísérte, és azt figyelte, hogy mit kíván az Ő Mestere, Guru Dev. Guru Dev Maharishi életének megszerkesztésével az egész emberiség számára egy új, fényes, boldogsággal teli jövőt hozott el. Ez volt az, ami elkezdődött ebben a kicsi szobában kb. hatvan évvel ezelőtt. Maharishi beteljesítette, végre hajtotta az elmúlt 53 év alatt azt a feladatot, amit Guru Devtől kapott, és mi mindannyian nagyon boldogok vagyunk, hogy ebben részt vehetünk.

Jai Guru Dev